Tisztelt Igazgató Úr, Tanáraink, Vendégeink! Drága Szüleink! Kedves Diáktársaink!

Most, ahogy itt állok a színpadon, egyszerre érzem a megtiszteltetést és a szomorúságot. Megtiszteltetést, hiszen én lehetek az, aki gondolatait megoszthatja Önökkel, Veletek, szomorúságot, mivel enyém  a nehéz feladat, hogy a végzős évfolyam nevében elbúcsúzzam. 

Nehéz szívvel állok itt, hiszen arról kell beszélnem, ami véget ér, ami elmúlik. Azt hiszem, megcáfolhatatlanul kijelenthetem, hogy rövidesen felnőttekké válunk, hiszen ez az, amit a szalagavató jelképez. Azt gondolom mindannyian vártuk már ezt a pillanatot. Egyesek jobban, mások kevésbé, azonban az bizonyos, hogy most mindannyian kíváncsian és izgatottan várjuk, mit is tartogat számunkra a jövő.

De most álljunk meg egy pillanatra, ünnepeljünk és idézzük meg a vidám és szomorkás élményeket, a dolgozatírások előtti feszült hangulatot, az osztálykirándulások felszabadult jókedvét, a közös készülődések vitáit és örömét, egyszóval a diákélet mindennapjait. Hiszen életutunk apró kavicsai ezek, melyeket összeszedegetve elrakosgathatunk, és idővel elővehetünk.

Hihetetlen, hogy már csak néhány hónapunk maradt az érettségiig. Nehéz elhinni, hogy nem is olyan régen, amikor először átléptük az iskola küszöbét, még fogalmunk sem volt róla, mennyi minden rejlik bennünk. Középiskolás éveink során új kihívások és küzdelmek álltak előttünk. Megtanultuk, hogy nem vagyunk legyőzhetetlenek, s olykor fájdalmasak a mindennapok, és hogy nehéz helyzetek mindenki életében adódnak, azonban ezek voltak azok a tapasztalatok, melyek kapcsán megélhettük, hogy milyen összetartó tud lenni egy közösség, és hogy milyen fontos is az, hogy mellettünk áll egy barát. 

Úgy érzem, csomóponthoz érkeztünk életünk útján. Mögöttünk most bezárul egy ajtó, azonban közeledünk egy másikhoz, amely lassan kinyílik előttünk. Annak ellenére, hogy izgatottan várom azt a napot, félek a búcsúzástól, azonban be kell látnom, hogy az  előbb vagy utóbb   sajnos elkerülhetetlen állomása az életnek, mint ahogyan befejezünk egy könyvet, úgy az életünk egy fejezete zárul le, hiszen eljön a nap mindannyiunk számára, amikor búcsút kell mondani. 

Ahogy tovább megyünk az úton, nem szabad attól félnünk, hogy hibázni fogunk, hiszen a legnagyobb eredmények gyakran azokból a dolgokból születnek, amelyek a leginkább megijesztenek minket. Sosem lehet tudni, merre visz az élet, azonban az út hosszú és gyakran nehezen járható, de ne felejtsük el, hogy minden egyes megtett lépés közelebb visz minket a kitűzött célunkhoz.

Mondandómat egy Szabó Pál idézettel zárnám, mellyel tökéletesen azonosulni tudok:

„Eddig csak álmodtunk, terveztünk még,

most valóra válhat minden, ami szép.

Az élet, a munka tárt karokkal vár,

s hogy szép lesz-e csak rajtunk áll.”

Cselei Nóra (12.B)