Törölköző, útravalók, telefontöltő… Csak a szokásos előző napi bepakolás. Odakint már szürkül az ég, lassan aludnom kéne, hogy ne jelentsen nehézséget a fél 5-ös vekkercsörgés sikeres elfojtása. Még egy ruháért átszaladok a másik szobába, amit óvatos mozdulattal helyezek a bőröndbe, nehogy akár egy kicsit is meggyűrődjön. Lassan húzom be az utazótáskám cipzárját, élvezem, ahogy zörög. Közben gondolatok ezrei árasztják el a fejemet: kora reggel útrakelek iskolatársaimmal együtt, hogy az általam vélt legszebb helyen, Erdélyben legyek - ismét. Nem először fogok ott járni, így sok kedves emlék az eszembe jut. Alig várom, hogy újra lássam. Ezért alszom el hamar.

Majdnem, hogy könnyedén felkeltem, bár egy kicsit táncolt körülöttem a világ. Miután a starthelyre értem, csomagelhelyezés és rövid székfoglaló után kigördült a busz a főépület elől. Még mindig sötét volt, reggeli 6 óra, így Méhkerékig többen próbáltunk visszaevezni az álmok tengerére. A határon való 1 óra várakozás után újult erővel és a napfelkelte kíséretével továbbállhattunk. Első napunk tehát az utazással telt. A közel 10 órás utat soha nem állítanám be unalmasnak, az egész társaság együtt gondoskodott a jó hangulatról, tanár, diák egyaránt. A kötelező pihenőinket igazán szép helyeken tartottuk meg, így például Királyhágón. Tudni kell, hogy ez a hely nagyjából a Partium és Erdély határán helyezkedik el. Gyönyörű panoráma tárult elénk a teraszról. A rövid szusszanás után folytattuk utunkat Segesvár felé. A táj egyre szebb és szebb lett, végig az ablakon túli világot fixírozta az ember. Az alföld dombokká lett, azok pedig hegyekké váltak, bár még nem sziklás óriásokká. A fák őszi színekbe öltöztették a hegyoldalt, a levegő enyhén csípte arcunkat. Hosszú piktúrát lehetne adni a kies vidékről, ám a többit mindenki képzeletére bízom. A szállásunkra délután fél 5-kor érkeztünk meg, a csapat egyik fele a Kollégiumban, másik fele a Segesvári Kolpingházban szállt meg. A szobák elfoglalása után 5 órakor a Rákóczi-szövetségesek egy emlékelőadást tartottak a hősökről, valamint 2 önkéntes lány igazán meghatóan beszámolt arról, amikor iskolánk szokásához híven segíteni szoktak a rászoruló gyermekeken. A végén mind felmentünk a színpadra, és elénekeltünk 3 zarándokéneket, a székely és magyar himnuszt. Szerintem jól sikerült, szemmel láthatóan a közönségünknek is tetszett. Meleg és finom vacsora várt bennünket, amit követően sétáltunk egyet a várban, majd nyugovóra tértünk.

Másnap a reggeli után buszra szálltunk, hogy megnézhessük Fehéregyházán Petőfi emlékházát és szobrát. A kert központjában álló termetes turulmadárszobornál sok érdekességet hallhattunk Petőfi életéről, és sok másról. Például arról, hogy egyáltalán mit is szimbolizál ez a madár. Tanár úr még mesélt nekünk a magyarság akkori sorsáról, azokról az emberekről, akik március 15-én a besúgórendszer ellenére is összegyűltek egy megemlékezés erejére. Azt hiszem, méltán nevezhetjük őket hétköznapi hősöknek. Néhány pillanatra bepillantottunk a szemben levő ortodox templomba. Az unitáriusok gyönyörű új temploma lélekemelő hangulatú! Néhány perc után egy gyors pillantást vetettünk Petőfi körtefájára, ahol megírta és elszavalta utolsó, az Egy gondolat bánt engemet c. versét, megjósolva ezzel aznapi, 1849. július 31-ei halálát, vagy legalábbis eltűnését. Ezután továbbmentünk, célunk Keresd volt, s ott a  Bethlen kastélyt körbejárni, a Szent Ferenc Alapítvány által támogatott Béke Háza kezelésében. Szép volt az odaút. A köd még a városon feküdt, de a Nap már álmosan kelt fel a hegy mögül. Óvatosan átvilágította a fátylat, finoman jelezve, hogy fel kell szállnia… és egyszer csak tovatűnt. Megérkezésünket követően körülbelül 1,5 órát töltöttünk itt el, a várkapitány 40 perces előadást tartott a hely történetéről. A Bethlen-család kezdte el építeni, és az újabb generáció mindig tett hozzá valamit. Mára folyik a rekonstruálása, persze eredetiségét megőrizve. Visszafele megálltunk a Daneşi Drakula-birtokon, ahol egy hatalmas lovasbirtok fogadott bennünket. Szép, gondozott kert, tisztán tartott, rendezett versenypályák… és nem utolsósorban lovak Számomra maga volt a gyönyör. Egy kis farm is működött itt, amit mind aranyosnak találtunk, jó szívvel dobáltuk be az 1 lejeket a kapura függesztett önkéntes ládikába. Visszaérve a szállásra kaptunk egy kis szabadidőt, este pedig hivatalosak voltunk a Mircea Eliade Főgimnázium gólyabáljára. Az első része előadás jellegű volt, igazán szórakoztatóra alkották meg. Vacsora után visszatértünk ide, az est második részeként maga a bál következett. Ez is jól sikerült, nagyon hangulatos volt, még ha én a botlábammal nem is táncoltam annyit, de a társaimat mindig a táncparketten láttam. Későn, fél 1-kor értünk haza, de nem bántuk.

Gyorsan érkezett el a 3. nap. Én ezt vártam a legjobban. Jó 2 óra buszozás után elértünk a Madarasi-Hargita lábához, ahonnan traktorral tettük meg további 10 km-es utunkat. Nagyon hangulatos volt, az üres utánfutókat fapados járattá alakították, így értünk fel 1 óra alatt a Madarasi-menedékház/Pethő panzióig. Itt uzsonnáztunk egyet az úticsomagunkból, majd elindultunk a várva várt túrára. Az elején Tanár úr ismét egy kis ismertetőt tartott a környékről, hogy azért Madarasi, mert Csíkmadarashoz tartozik, és hogy jobb kéz fele ott a Küküllő, másik irányba a Rákosi-Hargita. Elmélyedve gyönyörködtem a tájban, amikor a folyamatos információközlésnek köszönhetően szembesültünk azzal a ténnyel, hogy velünk szemben a Fogarasi-havasok egy vonulata látható. Lehidaltam. Jártam már ott, tudom, milyen. Fölordított bennem minden akkori emlék, megmozdult alattam a föld. Messze, a háttérben felhők igyekeznek eltakarni előlem, de a csúcsok hatalmasabbak, büszkén tornyosulnak a párarengeteg fölé. Mégis, mintha karnyújtásnyira lennének tőlem. Majdnem 200 kilométer távolság jön közel hozzám, és hever a lábaim előtt. Pedig voltak már alattam, tapostam őket. Ezt… ezt a napot vártam a legjobban, hogy lehessen menni fölfele, belerúgjak minden kőbe, nézve, hogy meddig gurul, s emiatt elfogyjon alólam az út. Felmászni minden semmibe nyúló sziklára, farkasszemet nézni a szakadékkal. Most kb. másfél órát túráztunk, ami elég volt arra, hogy megérezzem az izgalmat: igen, újra azt csinálhatom, amit szeretek. Legelöl mentem. Újonnan szerzett barátaim hátul, én mégis a fronton, hátra-hátra pillantva a mögöttem elterülő tájra. Korábbi hegymászásaim során is mindig itt gyalogoltam, így kevesebb esélyem volt a lemaradásra, tehát a biztonság motivált. Mert ha lemaradsz… mindegy, én tudom. Útközben ettük, jobban mondva megkóstoltuk a közönséges boróka tobozbogyóját. Picike, csak a kék az érett. Egész jó volt fenyőterméshez képest, vagy hogy is mondjam. Szóval, miután mindenki befejezte a kóstolgatást, lassanként felértünk a Madarasi-Hargita csúcsára, a székelyek szent hegyére, ahol az ember igazán rájön, hogy magyar - ¬tartja a régi mondás. Az itt található emléktáblánál, Turul-emlékműnél is tartottunk egy rövid megemlékezést, régebben az itteni emberek is minden évben összegyűltek ilyen tevékenységre, csak a besúgórendszer gyakran keresztbe tett nekik. Ismét zarándokéneket énekeltünk. Föntebb kopjafákat találtunk, ahol jó hegyi szokáshoz híven mi is kővárat építettünk, mindenki 1-1 darabbal járult hozzá a növekedéséhez. Körbeálltuk, és az Ismerős arcok Nélküled c. énekét adtuk elő. Így töltöttük el időnket a csúcson. A lefele menet természetesen gördülékenyebben ment, de nem állítom, hogy gurultunk, pedig egyszerűbb lett volna. A menedékháznál még vetettem egy pillantást a szemben levő zord, de számomra mégis kedves vonulatra, majd fölpattantunk a traktorra, és megtettük ugyanazt az utat lefele, feleannyi idő alatt. Ugyanolyan szép volt, mint fölfele, a levegőbe vígan szállt a füst, s néha egy-egy sárga levél a fejünkre hullott, a hideg szembeszél finoman csípte a szemünket. A szállásra visszafele menvén még megálltunk egy vendéglőnél Csorba levest enni, ami nagyon finom volt. Legközelebb Farkaslakán tartottunk egy rövid pihenőt, ahol megtekintettük Tamási Áron sírját. Végrendeletébe adta, hogy az a két fa közt nyugodjék. Ezután már csak a visszaút, vacsora, és a jól megérdemelt pihenés volt hátra. A minden évben megtartott Szüreti bál ezen a napon került megrendezésre, késő esti kezdéssel. Néhányan fáradtságunkra hivatkozva nem mentünk, hiszen előző nap is keveset aludtunk, a korai kelés és a túra is leszívta az energiánkat, köztük az enyémet is, így arról nem sok mindent tudok mondani, de a többiek szerint jól sikerült, és ha azt mondták, akkor úgy volt. Mi addig a szálláson aludtunk, és mivel fölkeltünk rájuk, amikor megérkeztek, láttuk rajtuk, hogy vidámak, jól érezték magukat. S miután ők is aludni tértek, vártuk, vagy sem, de eljött a reggel.

Szép élményekkel telt el ez a 4 nap. Esszük a reggelit, felvesszük az úticsomagot, bepakolás, helyletámadás, indulás. Szinte most fájó a motor hangját hallani. Mintha az őszi hegyoldalak hirtelen szomorúságot lehelnének ránk. Becsukom a szemem, mélyen magamba szívom ezt a jellegzetes, csípős levegőt… Majd felnézek, közelebb látszik a Fogaras. De a szerpentin kanyarog, hamar takarásba kerül a vonulat. Nem baj, látom még, remélem. Telik az út, mások várják a hazaérést, én szemeimet az ablakon túl pihentetem, hirtelen ellenszenvesek a dombok, mert visszafele ők nyelik el a hegyeket. De nekik is végük, Nagyváradnál van az utolsó, az utolsó valami felfelé törekvő. Aztán a határhoz érünk, most gyorsan megy az átkelés. Átgördölünk a piros vonalon, ismerős útminőség, érthető feliratok. Majd a mindennap látott főépület buszmegállója. Az újonnan szövődött barátságok biztosan megmaradnak, ennek reményében köszönünk el egymástól. Apa vár, jó érzés újra a családot látni. Sötétben érkeztem meg, sötétben is érek haza. De az emlékek világosan megmaradnak.

Borsos Zita 11. C