Aki csak irigyelni tudja Istent
A minap az a megtiszteltetés ért, hogy részt vehettem a Petőfi Irodalmi Múzeumban Juhász Ferenc költő születésnapi köszöntésén. Juhász Ferenc 85 éves. Valószínűleg a legnagyobb élő magyar költő, akivel kortársnak tudhatom magam, tudhatjuk magunkat, akinek életműve elkísért engem, bennünket az elmúlt évtizedekben. Juhász Ferencet államtitkárok, volt miniszterek, hivatali potentátok, kritikusok és persze jeles költőtársak, barátok köszöntötték. Nagy öregek és ígéretes fiatalok. Távolabbról tisztelők és a köpönyegéből kibújtak.
Pátkai Ervin – ha itthon marad ’56-ban és életben marad ’85-ben – hasonló tisztességnek örvendhetne. Itt ma lenne a Széchenyi Művészeti és Irodalmi Akadémia, a művészeti folyóiratok főszerkesztői, a műgyűjtők krémje, a művésztársak, és ami talán a legfontosabb: a tanítványok tömege. De mi – hogy Juhász Ferencet idézzem – tékozló ország vagyunk. Aki nem vándorolt ki a másfélmillióval, aki nem kapott halálos sebet valamelyik háborúban, az vagy taktikusan, okosan – esetleg kétes etikussággal – átvészelte a három „T” kultúrpolitikai őrületét, vagy a külső, esetleg a belső emigrációt választotta.
Egyszer egy Kossuth-díjas írónk – nem mondom meg a nevét, nagy ősz haja van és vékony keretes szemüvege – Hamvas Béláról szólva mondta, hogy a Rákosi- és a Kádár-éra nemcsak személy szerint bánt el a legnagyobbakkal, sodorta őket megalázó helyzetbe, zárta börtönbe vagy hallgattatta el, hanem ezekkel a tettekkel az egyetemes magyar kultúra s így a későbbi nemzedékek ellen vétett. Mert más lenne a háború utáni magyar irodalom története, ha Hamvas nem titokban alkotó, hanem nyilvános lehetett volna. Itt nálunk a Mestereknek azelőtt kellett elhallgatniuk, mielőtt tanítványokká szegődtünk volna. Helyrehozhatatlan bűn!
Ahogy helyrehozhatatlan bűn Pátkai elfeledése is. Mit elfeledése! Eltagadása! A külföldön élő magyarok kiállításán részt sem vehetett 1970-ben a Műcsarnokban! Jó tíz évvel később a ’80-as évek hoztak némi enyhülést idehaza az ötvenhatos emigránsok számára; ekkoriban beszéltünk először az egyetemen a párizsi Magyar Műhelyről, Konokról, Csernusról, Rozsdáról. De tisztességgel bevallom, a Pátkai név számomra nagyon sokáig Róbert bátyánkat jelentette. Pedig mit adhatott volna ennek a hazának Pátkai Ervin! De a tékozló ország mintha nem tanulna: újra és újra elköveti azt a hibát, hogy a 20. századi, határon túli művészetet – legyen szó a Felvidékről, Erdélyről, de még inkább a nyugatról – nem tekinti a magyar művészet szerves részének.
Ami neki, Pátkainak adatott, élet-töredék. Ami nekünk maradt, szárnyakat adó töredék. És hál’ Istennek, vannak, akik a töredékek összegyűjtésén, dokumentálásán, továbbadásán, nyilvánossá tételén fáradoznak. Ilyen a Képzőművészeti Egyetem és ilyen egy vidéki középiskola a nagy magyar Alföld sarkában, Békéscsabán. Köszönet érte.
A nem túl nagy, nem túl vastag, de annál gazdagabb kötet tehát egy békéscsabai iskola kiadványa. Hangozzék el itt az intézmény teljes neve: Békéscsabai Evangélikus Általános Iskola, Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola, Kollégium és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény Pátkai Tehetségpontja. (Hosszú név, van hely a síkon…)
Nézzük meg közelebbről a kezünkben tartott könyvet. „Távlatot kapott élet – Pátkai Ervin” – árulja el a borító. Róbert, a testvérbáty hangulatos visszaemlékezésének címe kap szimbolikus értelmet azáltal, hogy összefoglalja, megkoronázza a tanulmányok és képek, versek és képzőművészeti alkotások, sőt adatok sokaságát, és: az olvasót az első pillanatban a távlat kutatására hívja, olvasói attitűdöt ajánlva mintegy.
A szemre kívánatos, tördelésben igényes, tapintásra finom és szagra is kellemes kötetben vannak ugyan hibák (essünk gyorsan túl rajtuk: néhány elütés és helyesírási hiba, a jegyzékben ismétlődés és hiány, a képek kissé sötét tónusa és – ez lehet, hogy csak a korombelieket zavarja – az apró betűk), de ezek is csak töredékességünk bizonyítékai.
A kötet egyik legfontosabb, de a sorban mindenképp előre kívánkozó érdeme, hogy egyáltalán létezik. Mert hát a Magyar Műhely számait be lehetett hozni nagy körültekintéssel, verseket lehetett küldeni Párizsból vagy Bécsből, titokban készült emlékiratokat ki lehetett csempészni az országból filmre fényképezve, de a szobrok, az ugye, más műfaj. 1982 és 2012 között hét kiállítása volt itthon, és emlékünnep a tehetségpont névfelvételekor, de talán most mondhatjuk ki azt, hogy Pátkai hazatért a köztudatba is. Mert ez a könyv ezer polcra elkerül!
Bakay Péter szerkesztőé az érdem, hogy ezzel a kötettel bennünket megajándékozott, hogy ezzel a kötettel olyan kincset tett le a haza asztalára, amellyel a mások tékozlását igyekszik ellensúlyozni, hogy az ügy mellé tudott állítani nagyon fontos embereket, művészeket, tanárokat. Itt említsük meg – inkább emeljük ki – feltétlenül a felelős kiadó, Völgyesi Attiláné és a remek munkát végző tipográfus-alkotó Flóra Virág nevét is.
A kötet anyagát gondolkodásra serkentő, megszólító keretbe foglalja két, Pátkai Ervintől származó szövegrészlet a művészi alkotásról és látomásról, a művészet küldetéséről és szakralitásáról. A szövegek, a fotók és a műalkotások képei három tartalmi egységben találhatók meg a könyvben. Tömören, világosan, egyértelműen megragadott címekkel imígyen: Életút, Életmű, Tovább. Az első megszólalók mind személyes kapcsolatban voltak a szobrásszal. Rokoni, baráti szálakon keresztül máig ható kötődásük. A visszaemlékezések olvasmányosak, személyes hangúak, s hogy egy-egy eseményt többen is felidéznek, érthető.
Az olvasó ül egy nagy – virtuális – kerek asztal mellett, rajta Ervin bekeretezett fényképe, a sarokban egy villanyrezsó viaszfoltokkal és ólomdarabkákkal, esetleg félig kivágott polisztirol lapok egy készülő mű zsaluzásához. Az asztal körül pedig a báty, Róbert (aki egyszer kimentette öccsét a Marosból), Szeberényi Andor, köztiszteletben álló békéscsabai polgár (aki Ervin társa a végeláthatatlan gyerekkori nyarakon), Papp Tibor költő (akinek a nevét 1983-ban csak halkan mondtuk ki a Pesti Barnabás utcában), Sárközi Mátyás (akinek ezek szerint nem Sztehlo Gábor az egyetlen evangélikus kapcsolata, és aki Ervin barátja művészetét is értőn elemzi), Kecskeméti Kálmán képzőművész, fotográfus (aki sokat tett azért, hogy Pátkait még életében megismerjék idehaza) és Françoise Catalàa szobrász (aki – egyetlenként – mint mesterről beszél Pátkairól). Szóval ül az olvasó e remek asztaltársaságban, és csak figyel, hogy minden szót elkapjon, hogy pótolja az elmúlt 20-40-60 év mulasztásait. Hogy az ő szemükkel lássa azt a sármos fiatalembert, aki ’56-os szerepvállalása miatt jobbnak látta elhagyni szeretett hazáját. Hogy legalább egy kicsit bennfentes legyen a párizsi művésztanya bohém és csóró világában. Hogy megismerje azt a „vadon nőtt” zsenit, azt a valósággyúró, valóságépítő, konstruktív szellemet, akinek mégsem ragad meg képzelete és látomása az anyag végsőkig kihasználhatóságának, a fizikai törvények leküzdhetőségének rejtélyeinél. Amit alkot, épít, önt vagy farag, a szakralitással méri. Önmagát a mindenséggel. Úton van, életét és művészetét utazásként éli meg, és töretlenül, elszántan halad a cél felé. Sárközi kifejezésével élve nem interpretatív, hanem kreatív attitűdje teszi nyilvánvalóvá azt is, hogy a Medgyessy Ferenctől útravalóul kapott biztos formakezelés, tömörség és súlyosság nála költőiséggel ötvöződik. Minden művében a távlatot kutatja, a transzcendenst faggatja, ezáltal érzelmeket kelt, gondolatokat ébreszt. Alázatos: nála a művet a szemlélő, a bejáró fejezi be. 1961-es Kozmosza, amit három társával készített, és ami a II. párizsi biennálén első díjas lett, ugyanis bejárható mű. Ezzel az építészet és a szobrászat benső, szerves kapcsolatát feszegeti, a ronchamp-i kápolnához hasonló kérdéseket tesz fel a műalkotás teréről, a kulturális térről és a szakrális térről – Le Corbusier-hez képest a másik oldalról megközelítve.
A visszaemlékezés gesztusában osztozva többen idézik a barátok Parancs János búcsúversének első sorait a művek posztumusz szerepével kapcsolatban. Ugyanakkor az idézett vers nemcsak erről, hanem a mérhetetlen gyászról is szól. Bocsássák meg nekem, a megidézett asztaltársaság kedvéért most a teljes verset felolvasom.
Parancs János: Pátkai Ervin halálára
Ami elviselhetetlen:
hogy belőlünk és utánunk
végül semmi sem marad.
Csak a művek hirdetik egy darabig
a te szobrászi nagyságodat,
páratlan és tékozló lobogásod is.
Tíz évig, tízezer évig? egyre megy;
vibráló személyed, varázsod már oda.
S elfelejtődik minden, ami volt;
az emlékek kopnak, foszladoznak.
Ifjúkorunk lázas perceit sem tudom már
fölidézni soha többé. Erőtlen és üres vagyok,
méltatlan az ünnepélyes, komoly szavakra,
méltatlan a búcsúra, az utolsó baráti gesztusokra. (1985)
Nem tudom, feltűnt-e valakinek – nekem első látásra –, hogy Pátkai Ervin születésnapja egybeesik József Attiláéval, ám éppen abban az évben született, amikor a költő elhunyt. „Álmaid eldugtad előlem” – szól az első fejezet Pátkai-sora József Attila-i keserűséggel. Én mégis úgy vélem, Pátkainak megadatott, hogy legalább időnként Isten álmait álmodhatta.
A korábban már említett Kozmoszra a szakírók is többször hivatkoznak a második fejezetben, az Életműben. Alcíme, mottója megint idézet a szobrász egyik verséből: „Kezem a végtelenbe nyúl…” Pátkai Ervin nem adta alább: Isten álmait álmodni, végtelenbe nyúló kézzel alkotni, madarakat röptetni az égig. A tanulmányok szerzői – Banner Zoltán, Prisztavok Tibor, Udvardy Anikó, Kéri Gáspár és Ablonczy Emőke – és a vagy 50 oldalnyi reprodukció korszakos művészt állítanak elénk. (Ha a barátok értékeléseit bárki túlzónak vagy elfogult szeretetből fakadónak ítélte volna is, a mérleg itt helyrebillen. Helyre – mondom –, mert megmutatja Pátkai valódi súlyát, ami bizony e lapokon sem lesz kisebb.)
Bár munkabírása, kreativitása, sokoldalúsága a legnagyobb reneszánsz művészekével rokon – mégis az ősi és a középkori kultúrából merít. Mert (idézem): „szerintem a művészet igazi indítéka a szorongás. Én a lelki mechanizmusban, a félelemben, a szorongásban találtam meg a művészet igazi indítékát.” Banner folytatja: „Tehát abban az ismeretlen túlvilági erő, tehát a Teremető iránti félelemben, szorongásban, amely az őskori művészetet elindította az ember eföldi megváltására irányuló törekvés sokezer éves útján, s amely addig tart, amíg ember él a földön.” Hangsúlyozom, ez nem hit vagy hitetlenség kérdése, ez az alkotás és az alkotóerő feladványa. Ahogy Bartók építi a zenetörténet első és igazi világzenéjét, épülnek a Pátkai-művek alföldi emlékekből és a parasztkultúra kicsiny elemeiből, Isten-kereső kétkedésből, a fulladás szorongásából, 20. századi kiútkeresésből, a természeti törvények faggatásából, a vertikalitás misztériumából. Ha Kandinszkij képeire mondhatjuk: zenei alkotások, mennyire igaz ez Pátkai hatalmas betonszobor-akkordjaira, gondosan kiépített városkép-rondóira, szobrászrajz-etűdjeire!
És mégis, minden, betonban megszólaló zeneiség ellenére Pátkai az a művész, aki „szoborban gondolkodik”. A ritmusok, az organikus formák, a sajátos szimmetria ideája – legyen szó akár plasztikáról akár várostervről – tömegben, tömegalakításban, a masszív vagy légies-lírai formák konstrukciójában születik meg. Rajzai is ezért különlegesek: nem fázisrajzok, nem tömegvázlatok, hanem látványos, komplex, kész gondolatot megfogalmazó művek.
Hogy született szobrász, fekete madarairól szóló versében is nyilvánvalóvá lesz. Ezek a madarak már nem a párizsi vásárcsarnokban felvásárolt, valódi csontokból épített organikus konstrukciók, hanem személyes életének, énjének szorongás-lényei, akik persze szállnak, de reszelnek, hasítanak, alakítanak…
A saját helyét és a 20. századi Európában a művészet, a szobrászat helyét kereső és újra meg újra definiáló, „térfoglaló” művész belső inspirációk nyomán alkotott. Műfaji, technikai sokoldalúsága éppen ennek köszönhető. „A másik [látomás] – írja – a létezés bensőségébe kíván behatolni, megigézetten a műben mását adni az univerzum bonyolultságának és a szellem misztériumának.” Így lehet és lesz műveiben a vonal, a tömeg, a súly, a szimmetria, a ritmus, a tükrözés nem csupán látványelem, tiszta konstruktivizmus, hanem egy új makrokomosz teremtő eszköze. Vagy mikrokozmoszé.
„Alkotni – nem alakítani!” – hirdette Kassák a MA címlapján. „A művészet teremtés, és ezért a legteljesebb élet. – írta másutt (Képarchitektúra, MA, 1922). – Ő a cél és ő az út is.” A képarchitektúra „kiáltványa” pedig így szól: „A képarchitektúra nem akar meghalni a falon. A képarchitektúra amerikai kaliberű város, kilátótorony, tüdőbetegek üdülőhelye és népünnepély akar lenni. Mert a képarchitektúra művészet, a művészet pedig teremtés és a teremtés minden.” Pátkai a művészet teremtőerejében hitt. Hitt és kételkedett egyszerre, Istent nem dicsérve, de irigyelve.
Kutatásainak, kísérleteinek végső célja a méltóság megőrzése. Készülődés arra a programra, amely az urbánus emberiség számára az ellélektelenedett világban is megőrzi vagy újrateremti a természet rendjének, végső soron a teremtésnek a méltóságát.
Amikor a néző bevonódik a műbe, először, ’61-ben, ugye a Kozmoszba, majd a még monumentálisabbakba, sőt a „szobor-városokba”, később – tükör által – a kicsinyekbe is, szóval bevonódik ebbe az „Ismeretlen meghódításáért” zajló – nagyon is komolyan veendő – játékba, az évszázadokon át szokásos elől-hátul, jobboldalt-baloldalt nézőpontjait újabbal gazdagítja: a belső nézőponttal. Ezzel bizonnyal – Pátkai életét és halálát ismerve szimbolikusan is – új fejezet nyílt a szobrászat történetében: a töredékesség és a befejezetlenség fejezete.
Éppen ez vezeti át az olvasót a harmadik, érthetően – egyelőre – legszűkebb könyvfejezethez. Címe röptet, távlatot nyit: Tovább. A fejezet Pátkai magyarországi utóéletéről ad rövid összefoglalót, kiállításokról, posztumusz találkozásokról és sok-sok tehetséges diák munkájáról, akik már a neve által fémjelzett intézményben készülnek pályájukra. Nagyon jól döntöttek a csabaiak, hogy egy olyan magyar és európai művészt választottak névadóul, aki nemcsak rangot, hanem feladatot is ad. „Talpig nehéz hűséget”.
Nekünk ugyanis nagyon fáj, hogy az előbb megidézett szellemi-transzcendens kalandok Európa boldogabbik felének adattak csak meg. Alig jelent meg magyar nyelven hozzáférhető forrásanyag, csak néhány, kisebb művet tudhatnak magukénak hazai közgyűjtemények, s itthoni köztéren nem állnak alkotásai. Van még pótolni valónk: magánembereknek, gyűjteményeknek, a magyar kultúrának. Ebben – a pótlásban – kiemelkedően fontos lépcsőfok ez a könyv.
Juhász Ferenccel kezdtem, vele is fejezem be. A tékozló ország utolsó sorai szólnak biztatóan arról, ami az életünk, de az alkotás alapja is, a hitről és a szabadságról:
„Ó, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek nagy hitét!
Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést.
Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést,
mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának az emberiség!”
A Pátkai Ervinről készült kötet – nyíltan vállalt töredékességében is – betekintést ad egy ország kultúrpolitikájába, amely a 60-as, 70-es években merőben más volt, mint a hazai, betekintést ad egy magyar földben gyökerező, európai művész életművébe, egy alkotó ember tragikusan rövid élettörténetébe, egy műterem és egy fél életmű pusztulásának groteszk körülményeibe, de mindenekelőtt szembesítő erejű. Tükröt tartva saját hitünk és kétkedéseink, elszántságunk, megalkuvásaink és szabadságvágyunk elé – kötelez és szárnyakat ad.