Naptár

Augusztus 2020
H K Sze Cs P Szo V
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31

penziranytu logo

ecdl logo

bme-logo

FTH jelveny

Most így búcsúzunk

 

A következő sorokban egy kis betekintést szeretnék adni abba, hogy miként is éltük meg napjainkat az evangélikus gimnázium tanulójaként. 

Elmúltak a felhőtlennek tűnő, mégis olykor gondokkal terhes együtt töltött éveink. Szekereink a célegyenesbe fordultak, és csak arra várnak, hogy fogjuk és húzzuk őket magunk után, így utoljára, külön-külön és mégis együtt. 

 Szeptember óta sok kérdést kaptam az itt eltöltött kilenc évemmel kapcsolatban. Hogyan fogok visszaemlékezni, milyen érzelmek vannak bennem a végső elbúcsúzás előtt? Nehéz szavakba önteni az érzéseket, hiszen itt éltük meg gyerekkorunkat az iskola falai között.  

Az első nap, amikor átléptük az épület ajtaját a szüleimmel kéz a kézben, meglepődve láttam a mosolyt édesanyám arcán. Megkérdeztem tőle, mi ennek az oka. Elkezdte mesélni a rengeteg történetet, ami feltört az emlékezetéből, amikor még ő volt annyi idős, mint most mi. Akkor elgondolkoztam, vajon nekem is lesznek-e ilyen szép emlékeim, ha évek múltán visszatérek majd? A válaszom egy erőteljes igen. 

A mindennapjainkat a színes szürkeség szókapcsolat jellemezi a legjobban. Az összes tanévben ugyanazt kellett tennünk: tanulni és tanulni. A jókedv, ami a diákok egymás és a tanárok közötti kapcsolatát jellemezte, mindig színt tudott vinni hétköznapjainkba, és egymásra támaszkodva, segítséget nyújtva sikerült átvészelnünk a nehezebb időket is. Ilyen segítségre volt szükségem nekem is, amikor reggelente tudatosult bennem, hogy a második emeleten lesz az első órám, és fel kéne valahogy jutni a tanteremig. Jobban elfáradtam benne, mint egy testnevelés órán vagy edzésen.

Néha a viselkedésünk hagyott kivetni valót maga után. Olyankor a tanárok jogosan meg is leckéztettek minket. Nem akartuk elhinni, de csak jót tettek nekünk ezzel, hiszen megtanítottak arra, hogy ne szálljunk el magunktól, és mindig maradjunk két lábbal a földön. 

Soha nem fogom elfelejteni az iskolai sportprogramokat, hiszen a sport iránti szeretetet - többek között - én is itt kaptam meg. Az évfolyamunk szinte az összes sportágban képviseltette magát az itt töltött idő alatt. Kiemelkedő országos eredményeket értünk el. Remek csapatok kovácsolódtak össze, amelyek mindent megtesznek egymásért, és egyként küzdenek a végső cél elérése érdekében. 

A büfé is nagy szerepet játszott életünkben. Mindig ki kellett várni a hosszú sorokat, és számoltuk a perceket, hogy visszaérünk-e az órára. Fiatalabbként megpróbáltuk meggyőzni a büfés nénit, hogy ihatunk már kávét, és nagy szükségünk van rá, de sajnos sosem jártunk sikerrel. 

Számos iskolai egyesületnek, kulturális körnek alkottuk a magját. Délutánokat töltöttünk együtt, kirándulásokra mentünk, adományokat gyűjtöttünk, szalonnát sütöttünk.  Valódi közösséggé formálódtunk. 

Büszkének és szerencsésnek érzem magam. Szerencsésnek, hogy ilyen osztálytársak, évfolyamtársak…, igazi példaképek mellett tölthettem el az életem tizenéves szakaszát. Nevetések, sírások, örömök, szerelmi bánatok, segítség a dolgozatokban - és bármivel kapcsolatban - köt bennünket össze. Büszkén fogom válaszolni, ha valaki megkérdezi, hogy igen, közétek tartozhattam én is. 

Ezennel magunk mögött hagyjuk a középiskolát, bár még nem dőlhetünk hátra. Hálával tartozunk tanárainknak, hogy hittel, szeretettel neveltek és tanítottak bennünket nem csupán az iskolában, hanem az iskolán kívül is. Nagyon szépen köszönünk mindent! 

Szabó Donát 12. D