December 11-én a művészeti szakgimnázium épületében, a Villában rövid áhítatot követően apró ajándéktárgyak, asztali díszek, karácsonyi meglepetések készítésével hangolódtak a közelgő ünnepre iskolánk dolgozói. Az estébe nyúló összejövetel bensőséges  hangulatához a párolgó tea és a karácsonyi fűszerek kellemes illata  is hozzájárult.

Tisztelt Szülők, Hozzátartozók, Tanárok, végzős Diákok!

Egy olyan naphoz érkeztünk el, amelyet minden évben, minden iskolában, minden végzős diák átél, mégis ez a nap minden évben és minden iskolában igen különleges. De mi teszi ezt a pillanatot ilyen különlegessé? A csodaszép ruhák, a lenyűgöző táncok, vagy a reflektorok fényei? Valójában, ezek mind-mind különleges dolgok, de önmagukban kevesek ahhoz, hogy az előttem ülők könnyeket hullajtsanak.  Ami teljessé teszi ezt az alkalmat, az nincs meg a ruhaüzletben, és nincs ott a táncteremben. Iskolánk végzősei a különlegesek, a mi végzőseink, akik most megkoszorúzzák azokat az éveket, amiket itt töltöttek.

Talán nem is tűnik olyan távolinak a nap, amikor beléptek a nagy zöld ajtón, és szembenéztek az első megpróbáltatásokkal,a  gólyaként összekent arccal, s  egy vödörnyi könyvvel. Egy új közösségben, új diákként, új társak között kellett helytállniuk. És ahogy teltek az évek, egyre több felelést és dolgozatot izgultak végig, volt, amikor odaadták a másiknak a bioszt, hogy be tudja másolni a füzetébe, és persze ki ne emlékezne a „Neked van házid?” „ Holnap miből írunk?” és a „Neked az le van írva?” kérdésekre. Persze  a tanulás mellett a rengeteg Misi mackós poénnal megfűszerezett kirándulásra, a hosszú órákig tartó sportmeccsekre, a fáklyafényekkel kivilágított Garabonciás napokra, a málnaszörpös bulikra, és az átvirrasztott éjszakákra is szívesen emlékeznek egy-egy elejtett poén vagy szép történet erejéig. 

Mikor egymás mellett énekelték, hogy „futunk s nem lankadunk”, vagy azt, hogy „add vissza a játékom”,  amikor hazakísérték a másikat a hosszú esték után, amikor már volt kivel megbeszélni a napi dolgokat, vagy csak szavak nélkül egymás szemébe néztek, és összeborultak, akkor érezték igazán, hogy mi is a közösség. a csókok, a viták, és a békülések pillanatai, ezek mind-mind emlékek már, ez a mi végzőseink útja.

És most, amikor lenyomják a zöld ajtó kilincsét, már egészen mást jelent az iskola, mert olyan barátokkal találkoznak, akikhez ezek az emlékek fűződnek, akikkel egy nagy közösséget alkotnak.

Kedves végzősök, nézzetek egymásra: lehet, hogy könnyeket láttok a másik szemében, lehet, hogy mosolyt az ajkakon, de biztos, hogy mindenki ugyanazt érzi. És ez az, ami különlegessé teszi az alkalmat,  és ez teszi igazán éretté a diákot. 

Eljön majd a nap, amikor utoljára fogjátok meg a zöld ajtó kilincsét, de ahogy a zarándokénekben is énekeljük:

„Valami véget ér, kezdődik más talán”.

Mindig is tudtam, hogy egyszer ez a pillanat is eljön, amikor búcsúznom kell tőletek, ne felejtsétek el, hogy különleges emberek vagytok, és már majdnem érett felnőttek, és most itt az út végén, én is a szemetekbe nézek, és csak azt mondom, hogy köszönöm, hogy itt voltatok!

Urbancsek Zalán