Hagyományteremtő szándékkal került megrendezésre Békéscsabán június 7-én és 8-án a Békés Megyei Evangélikus Gimnáziumok Ifjúsági Napjai rendezvény, amelyen a békéscsabai Szeberényi, a mezőberényi Petőfi, az orosházi Székács és a szarvasi Vajda evangélikus gimnázium tanulói találkozhattak, és mérhették össze ügyességüket és tudásukat péntek délelőtt sportvetélkedőn, délután pedig egy János evangéliumára épülő hittanversenyen. A helyi evangélikus kollégium adott teret és helyet annak, hogy a játéknak, szórakozásnak és egymás megismerésének az idő és a távolság se legyen akadálya. Szombat reggel pedig egy búcsú áhítattal zárult a program, amelyen a találkozó mottójának utolsó szakasza került középpontba, hiszen az esemény lelki hátterét mi más, mint egy jól ismert jánosi ige határozta meg: Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet. (Jn 14,6)

De hadd mondják el a diákok, hogy milyen is volt a találkozó:

„A versenyek után együtt töltöttünk egy kellemes nyári délutánt. Együtt énekeltünk és fociztunk az éjszakába nyúlóan. Jó volt olyan emberekkel megismerkedni, akik hozzánk hasonlóan töltik az iskolai napjaikat, hogy aztán egy újabb boldog emlékkel térhessünk vissza a hétköznapokba.” Kasnyik Zsófia (9. évfolyam)

„Megérte részt venni a találkozón, mert nem volt unalmas, kellően lekötött, és pihenésnek sem volt utolsó. Aki ott volt, megtapasztalhatta, hogy: Hol szeretet van, ott béke van, hol béke van, ott remény van, hol remény van, ott minden van.” (Szabó Balázs 10. évfolyam)

Szente-Réth Katalin

Kedves Jelenlévők, kedves Barátaim!

Nem mondhatom azt, hogy kedves ünneplő barátaim, hiszen számunkra ez az emléknap nagyon helyesen a nemzeti összetartozást emeli a figyelem központjába, de alapvetően gyásznap. 

Gyermekkoromban Újkígyóson sokat beszélgettem egy idős tanító nénivel. Vígh Józsefné Jéhn Irénke néni nagy idők tanúja volt, olyan személy, akik közül ma már szinte senki nincs közöttünk. Pozsonyban járt tanítóképzőbe. Pesten élte végig a Tanácsköztársaság borzalmait s az azt követő zavaros időket.Emlékszem az arcára, amikor arról beszélt, hogy itthon miként szembesült azzal, hogy mi is történt. Az arcára a történés mesélése közben is kiülő elemi döbbenetre, amikor fiatal tanítóként belépett egy terembe, és először meglátta a megcsonkított Magyarország térképét. Mikor a történet mesélésében ide jutott újra és újra sírni kezdett: „Imikém. akkor én fél órán keresztül nem tudtam megszólalni, csak sírtam és sírtam…”

Olyan korban nőtem, nőtünk föl

, –a létező szocializmus éveiben, évtizedeiben–, amikor csak családban tudtunk erről beszélgetni.Drága szüleim engem elvittek Máriaradnára, Aradra, Lippára, Nagyváradra és Temesvárra. Így én személyes tapasztalat alapján is tudtam a probléma létezéséről. Amikor kiléptem a szűkebb családi körből, megdöbbentem, hogy a környezetemben lévők jelentős részének mindez már nem volt természetes. Mikor 17 – 18 évesen immár e

De most szándékosan egy másik szempontot, egy másik aspektust szeretnék Önök elé tárni. gyedül léptem át a határt, immár felnőttfejjel kellett szembesülnöm az egész tragédiatömeggel, szétszakított családokkal, szétszakított életekkel, pusztuló értékeinkkel. Elemi erővel szorította meg szívemet mindez, s megszületett a felismerés, ezen valahogyan változtatni kell!

Ugyanebben az időben, alig voltam 19 éves, amikor elbicikliztem Pusztaottlakára, ahol egy idős ortodox pappal, Roxin Tivadar atyával beszélgettem. Megdöbbentett az Ő hozzáállása: „Fiam, ez a diktátum minket is leszakított az anyanemzetünkről.”Ekkor döbbentem rá, hogy ez egy sokkal összetettebb tragédia, mint ahogy ezt mi megéljük. Bizony ebben a magukat győztesnek gondolók is vesztesek voltak. Talán akkor lesz ez majd igazán nagy és szép ünnep, amikor azok is, akik leparancsolják a Pápa miseruhájáról az árva magyar szót, belátják, hogy bizony ők is vesztesek, ők is áldozatok…

A legjobbak ezt már akkor is látták. Nem túl messze van ide Világos, ott született a románság egyik legnagyobb írója Ioan Slavici? Ő élete első részében azért küzdött, hogy legyen egy egységes román nép, egységes román ország. Eközben írásaiból kitűnik, hogy mélyen tisztelt és szeretett minket, magyarokat. Slavici 1919-ben a văcăreti börtönben raboskodva írja naplójába: „Egész életemben azért harcoltam, hogy Erdély Románia legyen, mert abban bíztam, hogy Kolozsvár maga mellé emeli Bukarestet. Csalódnom kellett, Bukarest maga mellé rántotta Kolozsvárt…”