Be kell vallanom, hogy mindig is kollégista szerettem volna lenni. Egészen kicsi korom óta hallgattam apukám kolis élményeiről tartott beszámolóját. Szerettem közösségben lenni, nem volt honvágyam, amikor általános iskolában elutaztunk több napos osztálykirándulásokra. Így aztán nem volt kérdés a pályaválasztás előtt, hogy vidéki iskolába megyek, és nem leszek bejárós. Mielőtt beköltöztem a kollégiumba, féltem a változástól, de nagyszerű szobatársakat kaptam. Ha bárki megkérdezné, hogyan írnám le pár szóban a szobatársaimmal való viszonyomat, akkor valahogy a családtagok és a jó barátok közé tenném őket. Ismerjük egymás szokásait és viselkedését, akár egy család, de én jó barátokra is találtam bennük. Azt viszont be kell vallani, hogy a valódi családomat nem tudják helyettesíteni. A legnagyobb változás ez volt, amikor kollégista lettem. Eddig mindennap találkoztam a szüleimmel és a testvéremmel, és nem volt könnyű megszokni, hogy csak hétvégén látom őket, s ha bármi van, nem rohanhatok csak úgy haza. Nem alhatok a saját ágyamban, nem ehetem anya finom főztjét, és nem vonulhatok el a saját szobámba, ahol mindig csönd van. Sok új emberhez kellett alkalmazkodnom, akik akkor teljesen idegenek voltak, egy teljesen új környezetben. Hirtelen nem értettem, mégis mi ebben a jó? Aztán, pár hónap elteltével örömmel jöttem vissza vasárnaponként. Az idegen emberekből barátok lettek, az idegen környezetből pedig egy második otthon. Megismertem a környezetemben élőket, és elfogadtam őket. Elkezdtem érezni, hogy hálás vagyok azért, mert egy ilyen közösség, egy ilyen nagy család tagja lehetek. Elkezdtem megérteni, hogy miről is szóltak valójában azok a történetek, amiket apa mesélt nekem, és tudom, amikor majd az én gyerekem megkérdezi, mi az a kollégium, akkor én is majd hasonló jó élményekről, és valami egészen csodálatos dologról fogok neki mesélni.

Nagy Noémi 

10.C