Vajon mit kell tennie az embernek, ha szeretne egy kicsit elvonulni a nagyvilág zajától, szeretne visszatalálni a természethez, szeretné próbára tenni az állóképességét, és feszegetni teljesítőképessége határait? Erre az egyik legjobb lehetőség, ha nekivág Magyarország leghosszabb turistaútvonalának, az Országos Kéktúrának!

Iskolánk diáktúrázóival mi is ezt tettük, alapos előkészületek után június 19-én felszálltunk a békéscsabai vasútállomáson a vonatra, hogy 12 napig magunk mögött hagyva a világ problémáit, megszokott komfortzónánkból kilépve egy másik világba csöppenjünk. Ez idő alatt hazánk nyugati határvidékén Velemtől Sümegig hegyen-völgyön, erdőn-mezőn, gyakran úttalan utakon haladva 160 kilométert gyalogoltunk hátizsákjainkkal, melyekben minden felszerelésünket magunkkal vittük. Ez ám az igazi kihívás!

Ez alatt a szűk két hét alatt megtapasztalhattuk, hogy bármilyen nehéz is kora hajnalban kelni, mégis igaz a mondás: „Ki korán kel, aranyat lel!” Ekkor ugyanis még kellemesen hűvös a levegő, nem szenvedünk az út során a fullasztó hőségtől, és talán ilyenkor a legszebb a természet, amikor a felkelő nap sugarai aranylepelbe öltöztetik a tájat. Ezek az élmények otthon valószínűleg kimaradnának az életünkből…

Bejártunk sok csodaszép tájat, többek között felkapaszkodtunk a Kőszegi-hegységben, épp az országhatáron magasodó, a Dunántúl legmagasabb pontját jelentő Írott-kői kilátóba, ami egyben az Országos Kéktúra nyugati kezdőpontja is. Megismertünk sok bűbájos kis falut, melyek létezéséről eddig fogalmunk sem volt, és sokszor megtapasztaltuk az ott élő emberek vendégszeretetét, segítőkészségét.

Közben sok nehézséget is le kellett győznünk, hiszen előfordult, hogy rekkenő hőségben gyalogoltunk a hosszú út porát nyelve, a hátizsák néha mázsás súlyként húzta a vállunkat, és a vérszívó rovarok sem kíméltek bennünket. De a csapat tagjai fantasztikus akaraterővel legyűrték az akadályokat, és megtanulták értékelni azokat az apró dolgokat, amelyek igazán fontosak. Valószínűleg még sosem esett egyikünknek sem olyan jól a csaknem kiürült kulacsainkból kifacsart néhány korty víz, vagy a fogyatkozó energiánk pótlására bekapott néhány keksz, mint akkor, ott, a kék utat járva. A gyerekek megtanulták megosztani egymással, amilyük van, és egymásnak segítve igazi közösséggé formálódtak!

Természetesen a vidámságról és a játékról is szólt ez az együtt töltött csaknem két hét. Ugyan ki felejthetné el a sok viccelődést, az esti sorsolások izgalmát, hogy vajon ki viszi másnap az egészségügyi táskát vagy a focit, a sok vidám játékot a sárvári, szajki-tavi és keszthelyi strandokon, vagy éppen a búcsúest meglepetéseit!

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy élményekkel teli, csodaszép, felejthetetlen napokat töltöttünk együtt, jóban-rosszban összetartva. Nem csoda, hogy a békéscsabai állomásra visszaérkezve, a búcsúzkodáskor egymást átölelve, egy emberként jelentettük ki: „Jövőre, együtt, folytatjuk!”

Mokran János