Trianon 1920. június 4.

Kedves Jelenlévők, kedves Barátaim!

Nem mondhatom azt, hogy kedves ünneplő barátaim, hiszen számunkra ez az emléknap nagyon helyesen a nemzeti összetartozást emeli a figyelem központjába, de alapvetően gyásznap. 

Gyermekkoromban Újkígyóson sokat beszélgettem egy idős tanító nénivel. Vígh Józsefné Jéhn Irénke néni nagy idők tanúja volt, olyan személy, akik közül ma már szinte senki nincs közöttünk. Pozsonyban járt tanítóképzőbe. Pesten élte végig a Tanácsköztársaság borzalmait s az azt követő zavaros időket.Emlékszem az arcára, amikor arról beszélt, hogy itthon miként szembesült azzal, hogy mi is történt. Az arcára a történés mesélése közben is kiülő elemi döbbenetre, amikor fiatal tanítóként belépett egy terembe, és először meglátta a megcsonkított Magyarország térképét. Mikor a történet mesélésében ide jutott újra és újra sírni kezdett: „Imikém. akkor én fél órán keresztül nem tudtam megszólalni, csak sírtam és sírtam…”

Olyan korban nőtem, nőtünk föl, –a létező szocializmus éveiben, évtizedeiben–, amikor csak családban tudtunk erről beszélgetni.Drága szüleim engem elvittek Máriaradnára, Aradra, Lippára, Nagyváradra és Temesvárra. Így én személyes tapasztalat alapján is tudtam a probléma létezéséről. Amikor kiléptem a szűkebb családi körből, megdöbbentem, hogy a környezetemben lévők jelentős részének mindez már nem volt természetes. Mikor 17 – 18 évesen immár egyedül léptem át a határt, immár felnőttfejjel kellett szembesülnöm az egész tragédiatömeggel, szétszakított családokkal, szétszakított életekkel, pusztuló értékeinkkel. Elemi erővel szorította meg szívemet mindez, s megszületett a felismerés, ezen valahogyan változtatni kell!

De most szándékosan egy másik szempontot, egy másik aspektust szeretnék Önök elé tárni. 

Ugyanebben az időben, alig voltam 19 éves, amikor elbicikliztem Pusztaottlakára, ahol egy idős ortodox pappal, Roxin Tivadar atyával beszélgettem. Megdöbbentett az Ő hozzáállása: „Fiam, ez a diktátum minket is leszakított az anyanemzetünkről.”Ekkor döbbentem rá, hogy ez egy sokkal összetettebb tragédia, mint ahogy ezt mi megéljük. Bizony ebben a magukat győztesnek gondolók is vesztesek voltak. Talán akkor lesz ez majd igazán nagy és szép ünnep, amikor azok is, akik leparancsolják a Pápa miseruhájáról az árva magyar szót, belátják, hogy bizony ők is vesztesek, ők is áldozatok…

A legjobbak ezt már akkor is látták. Nem túl messze van ide Világos, ott született a románság egyik legnagyobb írója Ioan Slavici? Ő élete első részében azért küzdött, hogy legyen egy egységes román nép, egységes román ország. Eközben írásaiból kitűnik, hogy mélyen tisztelt és szeretett minket, magyarokat. Slavici 1919-ben a văcăreti börtönben raboskodva írja naplójába: „Egész életemben azért harcoltam, hogy Erdély Románia legyen, mert abban bíztam, hogy Kolozsvár maga mellé emeli Bukarestet. Csalódnom kellett, Bukarest maga mellé rántotta Kolozsvárt…”

S mindjárt itt van egy másik példa, egy másik számomra kedves román író Pável Dan, aki az erdélyi Mezőségen, az Aranyosgyéres melletti Szentkirályi-tanyán született, s aki egyik nagyszerű, néprajzi elemekkel teletűzdelt kisregényében többször is utal arra, hogy Aranyosgyérest hogyan is gyarmatosítják a Bukarestből érkezett idegen tisztviselők. Igen, arról ír, hogyan szorítják őket, erdélyi románokat is háttérbe. Bizony ez is Trianon tragédiája. Sorra épülnek az Erdélytől idegen építészeti stílusban a templomok, azon a földön, ahol gótikus ihletésű, csodálatos és egyedüli, csak ott és csak erre az országra jellemző, fatemplomok állnak.Sajátos erdélyi román ízlés szerint, amely oly mélyen rokon az erdélyi magyarok, szászok, örmények ízlésével! Tágítva a kört, bizony volt egy ország, amelyben nagyon sok nép élt együtt, s alkotott mégis valami sokszínűségében is szép és egységes képet!

Nem is olyan régen, egy barátommal, a Bánátban kószáltunk. A Bánát sváb falvaiban, ne felejtsük el, Trianon azt is eredményezte, hogy egész népcsoportok szűntek meg. Eltűntek a szepességi szászok, a cipszerek, el az erdélyi szászok is, s kiürültek a Bánát sváb falvai is. Ott, ahol, valamikor 4 – 5 ezer német lélek élt, ma sokhelyütt mindössze 2 – 300 ember maradt, s ők sem a régi lakosok leszármazottai. Egyik faluban, talán a Nagyszentmiklós melletti Nagyőszön csodálkozva vettük észre,hogy egyik-másik régi ház homlokzatát a magyar címer ékesíti. Nagyőszön, németül: Triebswetteren 1910-ben 3319 német ajkú lakos élt.

Mindezt Békéscsabán talán könnyebb megérteni, ahol erős magyar kötődéssel szlovák emberek éltek és élnek. Apai dédanyám, csabai tót lány volt, a családi hagyomány szerint alig-alig tudott magyarul, viszont a hozományként magával vitt rámik, tálasfogas sötétkék alapfestésén piros, fehér és zöld csíkok sorakoztak, középen pedig ott volt, szépen kifaragva és kifestve Magyarország címere.

Érdemes ma azon vitatkozni, hogy Zrínyi Miklós magyar volt vagy horvát. Magyar nemesnek, horvát úrnak született, ám életműve minden sorát magyarul vetette papírra. Az öccse, Zrínyi Péter, – Zrínyi Ilona apja, Rákóczi fejedelmünk nagyapja–bátyja műveinek irodalmi igényű horvátra fordítója. Kossuth Lajos unokatestvérét, akit szintén Kossuth Lajosnak hívtak a magyar hatalommal szembeni szlovák ellenállással vádolták 1848-ban. Magyarország minden egyes népének közös országa, közös hazája volt, s be kell látnunk, így Trianon közös tragédiánk is.

Ám hozzá kell tenni azt, hogy nekünk, magyaroknak mindez, ha lehet, talán fokozottabban fáj! Ha most képzeletben mindannyian beülhetnénk egy hatalmas autóbuszba, s elutaznánk Arad, Krassó-Szörény, vagy Hunyad megyébe, nagyon sokáig járhatnánk úgy faluról-falura, hogy a helyiek így szólhatnának: „miért nem jöttetek hamarabb, tavalyelőtt halt meg itt az utolsó magyar öregasszony!” vagy, „de jó, hogy jöttetek, még vagyunk itt hárman, magyarok!”  Megyényi területeken tűnik el a magyar lakosság, olyan településekről, ahol több mint ezer esztendőn át folyamatosan jelen voltunk. Ott hagyjuk temetőinket, templomainkat, ott, az épített örökség megannyi kincsét gazdátlanul.

Pár évvel ezelőtt a Nemzeti Galéria állandó kiállítását néztük meg barátaimmal. Avurpódi templom timpanonjának kiállított gipsz másolatát beszélgetés közben meg simítottam. Azonnal odafutott legalább három–négy teremőr néni, hogy nem szabad megérinteni a kiállított tárgyakat! Nem sokkal később Erdélyt jártuk. Egy útjelző táblán ezt a nevet látom: Vurpăr. Arra kanyarodtam. A falu közepén omladozott a hívek nélkül maradt gótikus templom. A tető nélküli szentéj hálóboltozata még dacolt az idővel, falán középkori freskó maradványai porladoztak. Később rádöbbentünk, mi a nagy múltú Maros menti Bordereken járunk, Vurpódszász vidéken, Szeben megyében van, csak a két falu román neve azonos. Az omladozó templom láttán mégis összeszorult a szívem. Íme, gondosan őrizzük a gipsz másolatot, miközben az eredeti lassan az enyészet martalékává válik! Leszakadt mennyezetek, omló vakolat, máladozó freskók, romos kastélyok, bizony ez is Trianon következménye. 

Fiatal barátaim, diákjaim gyakran teszik föl a kérdést: Mi minderre a jó, a helyes és követhető mai reakció? Saját élettapasztalatom alapján Illyés Gyula Haza, a magasban című versének soraival szoktam válaszolni:

„Mi gondom! – áll az én hazám már,

védőbben minden magasságnál.”

Belül, saját lelkünkben kell fölépíteni az igazi Magyarországot! S az én hazámat nem lehet elrontani földi határokkal!  Az én hazámat nem lehet pillanatnyi döntésekkel szétverni! Az én hazám a lelkemben van, és én egészen fiatal korom óta (nem tudom miért), de érzem és tudom ezt! S, ha bárhol kilépek ebből az országból, érzem azt, hogy kiléptem.

Néhány hete Kárpátalján jártunk. A Vereckei–hágót, a rossz utak miatt most úgy észszerűbb megközelíteni, hogya főúton előtte bemegyünk Galíciába. Mikor átléptük a ma semmivel sem jelzett határt éppen az az érzés fogott el, mint mikor Moldvába megyek! Amikor a még így is hosszas zötykölődés után elénk tárult a Vereckei-hágó pompás panorámája, éreztem, itthon vagyok. Matl Péter munkácsi szobrász honfoglalási emlékművénél vezetőnk elmondta, hogy amikor a távolról ideérkező nacionalisták lelökték helyéről az emlékmű oltárkövét, a közeli falvak ruszin gazdái lovaikkal följöttek és visszavontatták azt a helyére. Azért tették ezt, mert hozzánk és a hazánkhoz tartoznak, úgy hívták őket régebben, hogy magyarorosz, saját nyelvükön uhroruszkij.

Ezeket az együvé tartozásokat kellene erősíteni! Az, hogy a máramarosi vagy az avasi románság Rákóczi népe volt, személyesen is tapasztaltam. Jártam az Iza völgyében olyan idős parasztembernél, aki valóságos szentségként mutatta meg azt a valamelyik őse nevére kiállított kiváltságlevelet, amit maga a nagyságos fejedelem írt alá. Emlékszem rá, téli időben voltunk ott, amikor mentünk be a házba, mondták, hogy le kell vennünk a sapkánkat, mert szent helyen vagyunk! Igen, Rákóczi fejedelmünk keze nyomát az avasi románok szentségként tisztelték. Ugyanúgy a ruszinok is!

A Branyiszkói-hágóban az 1848–49-es szabadságharc téli hadjáratának egyik legnagyobb hatású csatájának helyén, a jelenlegi nacionalizmus leverette az ott elesett honvédek neveit, s helyükre idegen neveket íratott az ott mai is álló emlékműre. Bizony maguk ellen vétettek. Akkor, ott a magyar seregben ezrével harcoltak, és haltak meg felvidéki szlovák fiúk is!

A magam részéről sok-sok biztató jelet is látok! Talán lassan ébrednek a velünk élő társnemzeteink is. A rengeteg rossz példa mellett a románok, a szlovákok, a szerbek között van már, akinek kinyílt a szeme, ám erre nekünk, magyaroknak is fogadókészséggel kell megnyilvánulnunk.

Pár éve, a moldvai Klézsében együtt tarthattam előadást Smaranda Enachevel, aki egész életében a kisebbségvédelem érdekében dolgozott. Bölcsesség, nyugalom, határozottság, őszinteség, szeretet sugárzik belőle, sok született magyarnál szebben beszéli nyelvünket. A számomra maradandóan emlékezetes találkozás Ratkó József sorait idézte:

„Egy ágyon, egy kenyéren,

szemünkbe hulló fényben,

tétovázó sötétben,

szerelem fenyvesében,

egy földön, egy hazában,

égve egyforma lázban,

hidegben, nyári lángban,

egyforma szó a szánkban,

torkot fájdító perben

tanúként egymás ellen…”

Istenem, csak feledhetnénk végre a torkot fájdító pereket! Eltelik lassan-lassan száz év. Meg kell találnunk a közös utat! Ahogyan az imént idézett Ratkó József írja, egy másik versében:

„Magyar, oláh, szláv -  mindigre

ebhitű pogány,

csürdöngölőt járunk ma is

Ady homlokán.

 

Hát mulassunk! - egyiket se

gyűlölöm, hiszen

énérettem él az is, ki

engemet eszen…”

Egy körbe von bennünket a történelem, egyetlen ország vagyunk a világon, amelyet a Holdról vagy a műholdakról is lehet látni.Ezt a térképet, ami számomra azt jelzi, hogy hazánkat, a Jóisten írta rá Európa közepére. Még egyszer mondom, belül kell, hogy megszülessen legelőszőr! Hogy ne legyen számomra román az erdélyi magyar, ne legyen szerb a délvidéki magyar, ne legyen szlovák a felvidéki magyar, mert nincsen csak egyetlenegy magyar nemzet! Ezek vagyunk mi! Egyetlenegy haza van, ahol élünk mi horvátok, magyarok, németek, románok, ruszinok, szerbek és szlovákok. S bizony vannak ártó erők is, melyek megpróbálnak bennünket szétfeszíteni. Föl kell ismerni, hogy közös kultúránk van!

Az imént itt a zenész barátaimmal beszélgettem, váltottam egy pár szót, s eszünkbe jutott kiváló zenészünk, Barbócz Sándor, aki a környékbeli románság zenéjét kutatva, fölismert számos ősi magyar dallamot! Mert közös maga a kultúra. Egyik faluban az egyik dallamot magyarnak, a másikban románnak vagy szlováknak tartották. Nemrégiben a Felvidéken családi körben mulatozó szlovákokat hallottam, mindennótánk közös volt, csak azok szövegét mi magyarul, ők szlovákul tudták. Több az, ami összeköt bennünket! 

Engedjék meg, hogy lassan zárásként Áprily Lajos egyik versét idézzem, amelyet Kós Károlynak ajánlott:

Ősz nem sodort még annyi árva lombot,

annyi riadt szót: “Minden összeomlott…”

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,

vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lenn: sötét ködöt kavart a katlan.

Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó, meztelen tetőjén

tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.

Itt fenn: fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,

és békességgel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,

az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,

átöleltem a hullám-horizontot

s tetőit, többet száznál és ezernél –

s titokzatos szót mondtam akkor:

Erdély…

 

Ez a pásztor, valahol a fogarasi havasokban, akit Áprily Lajos emleget, ez bizony egy román ember volt, akinek ott és akkor békességes szót mondott a szája. 

 

Kedves Barátaim! Emlékezzünk úgy Trianonra, hogy mérhetetlen sok szenvedést hozott ránk. Emlékezzünk úgy rá, hogy pillantsunk egyszer arra az etnikai térképre, ami 1910–ben valóság volt! S lássuk azt is, hová jutottunk mára, mennyit fogytunk, mennyi a veszteség!

De nézzük úgy is, hogy egyetlen lehetőségünk van. Élni, élni itt a Kárpát-medencében, túlélni ezt az egész szörnyűséget, keresni az okokat, megérteni a mozgató rugókat, megnézni magunkat, hogy milyen részünk van abban, hogy ide jutottunk, és megpróbálni kijavítani, azokat a hibákat, melyek saját hibáink voltak. Sokkal szebb, sokkal teljesebb Magyarország álljon fel újra. Legelőször a magyar emberekben, a magyar lelkekben, a magyar fiatalokban, és próbáljuk meg gyűlölködéstől mentesen, ésszel, szívvel, lélekkel fölépíteni azt a Magyarországot, amit 1920-ban tudatos gonoszsággal és vérfagyasztó kegyetlenséggel szétromboltak. Mert ami jó, azt nem lehet szétrombolni! Mindezt nem lehet szebben megfogalmazni, mint azt egy mezőségi, jelesül szépkenyerűszentmártoni katonanóta tette, melyet Kallós Zoltán gyűjtéséből ismerünk:

Ne félj magyar hazám, Isten a vigyázód,

Ellenség kezébe nem hagyja határod.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

 

                                                                                            Harangozó Imre

 

(A 2019. június 4-én Békéscsabán elhangzott beszéd szerkesztett változata)